És ennyi.

Most épp pont ennyi.

 

Jegyek, jegyek, jegyek!

Továbbra is úgy áll a dolog, hogy egyetlen koncertünkről tudunk egyelőre. Szeretjük azt gondolni, hogy lesz még, ám az is biztos, hogy nem fogunk túl gyakran játszani. Ami biztos: szeptemben 14-én, a Budapest Parkban találkozunk. Több mint öt éve nem játszottunk Budapesten nyilvános, nagy koncertet. No de majd most. Vitán felül áll, hogy eljössz, ahányan csak bírsz!

Jegyet sokféle módon vásárolhatsz. A jegy elővételben csak kétezer-ötszáz forint, ám szeptember 13-án délután öttől már bizony háromezer. A kölönbözetet elisszuk, te is egyszer élsz.

ÚJMÓDI
Ticketportal
Broadway jegyiroda

jegyed.hu

RÉGIMÓDI
Papírosokat itt kapsz: Nyugati, Erzsébet tér, Soroksári út.


A BPPARK jó kis hely, el fogunk férni. Az őrjöngéstől tartózkodók számára kis füves domb is biztosított. Étel, ital, emléktárgy kapható. Odavisznek kettes a villamos, meg mindenféle buszok.



Nagyobb térképre váltás

Koncert meg a változás (HGy.)

A püffedt Facebook megeszi az egész zenekari blogműfajt, aki ott lát minket, az mindent tud. Amit ott nem lehet, azt érdemes itt: hosszabban kifejteni néhány, fél percnél többet igénylő témát.

 

Ilyen a koncertezés kérdése is. Mi változott? A héten újra öltönyös emberekkel találtuk magunkat egy színpadon: a VOLT sajtótájékoztatóján nagy örömmel kiderítettük, hogy július 4-én koncertünk lesz újra. Ám ahogy az elszánt érdeklődőkön kívül kutyát sem érdekelte, hogy miért nem koncerteztünk eddig, úgy most sem firtatta túlzottan senki, hogy most miért játszunk mégis. Nincs is egy konkrét válasz erre; így állt össze a kép, így alakultak az egyéni életeink. Öt és fél éve játszottunk utoljára, nagyon sok minden történt azóta. Sokkal drágább lett a fagyi, sokkal fontosabbá váltak percek és mondatok, Bab kisfia pedig már iskolába megy. És persze mindezek felett történt egy sokkal nagyobb, mélyebbre ható változás is.

 

Elnéztük az arcokat a lemezdedikáláson, és látszólag ti is megváltoztatok. Ám a hajak, a hájak: héjak. Ez ránk is érvényes. Az első próbán tizenöt perc után pontosan tudtuk, hogy ez ugyanolyan jó lesz, mint egykor. Nekünk mindenképp. Sőt: öt és fél évvel többet tudunk a zenéről, a színpadról, ennyivel több van a kezünkben-lábunkban-torkunkban és persze a fejünkben is. Ami viszont nagyon megváltozott, az a világról az emberekben élő kép. Amikor az Ebola Colát írtuk, még senki sem látta a Zeitgeist című híg hülyeséget, még alig foglalkozott bárki azokkal a kérdésekkel, amikkel ma minden újság tele van. Ami egykor privát, kellemetlen jövővel rémisztgető és titkos világkép volt, az mára viták tárgya, politikai kommunikációs kérdés és napi címlapsztori. Az Ebola Cola balfék fogyasztató-fogyasztó főszereplője — aki nem mellesleg a Hello Tourist egyetemistájából “fejlődött” kólamarketingessé — mára talán Londonban próbál egy mosogatói állásért versenyezni pakisztáni menekültekkel.

 

Az én személyes nézetem, hogy ez jól van így, több értelemben is. Egyfelől jól van úgy, ahogy a gravitáció is jól van. Lehet berzenkedni ellene, de nélküle nincs tánc, nincs frizbidobálás és nincs Balaton sem. A gravitáció egyszerűen a tudomásul veendő valóság. Másfelől jól van ez a változás erkölcsi értelemben is. Ami most elmúlt, az sosem volt igaz egy nyavalyás percig sem. Persze én is elhittem, hogyne. Még akkor is igyekeztem hinni benne, amikor az értelmem már vadul kongatta a harangot, hogy ébredjek inkább. És amikor a zenekar szünetre vonult — ami alatt nem mellesleg ki-ki gatyába rázta az életét — már bőven eléggé világosak voltak a közelgő reccsenés előjelei. És aztán mennyi minden tűnt el hirtelen az elmúlt pár évben, ugye? Fontos dolgok éppúgy, mint haszontalan sallangok. A kialakult helyzet számomra sokkal közelebb áll valamiféle igazsághoz, de összességében még mindig nagyon messze vagyunk: a valóság még ennél is sokkal durvább. Szerintem ez olyan tudás, amit ti és mi is megszereztünk az elmúlt években. Időnként megkérdezik tőlem, hogy mi a közös bennetek, mint közönségünkben. Azt szoktam felelni, hogy a szemléletmód. Ha ebben igazam van, akkor ti pontosan tudjátok, hogy ennek a szarnak a java még hátravan.

 

Úgyhogy koncert lesz, lehet örömködni. Be lehet járni a zenekar elmúlt 18 évét egyetlen este alatt, és talán ki lehet hámozni belőle egyfajta fejlődéstörténet jellegzetes állomásait. De lehet révülten kapaszkodni a múltba, amikor az egónknál csak a seggünk volt feszesebb, és lehet azt hazudni magunknak egy estére, hogy újra minden “ugyanolyan”.

 

Lehet ugrálni egyet a világ romjain.

 

 

Nemsokára lemez

Eljött hát ez is. Eltűnésünk alapvető oka persze az volt, hogy ezzel voltunk elfoglalva. Röviden összefoglalva a helyzetet: írtunk ugye vagy 20 új dalt, ebből meg is csináltunk 13-at teljesen. Egy fél lemeznyi kimaradt, de lesz még rájuk alkalom, asszem.

Drága Csabánk már bezárta a kiadót, a lemezpiac már nem bír el ilyen pici vállalkozásokat (nagy kár érte!), tönkrement a terjesztő és lelépett egy csomó pénzzel –  még szerencse, hogy legalább a raktárkészletet sikerült visszaszereznünk. Van eladó magnókazettánk a régi lemezekből, ha valakit érdekel. :)

Szóval kiadó után néztünk és több kiváló és kedves emberrel is beszéltünk. Végül a Universal Music lett a befutó, a Gyere át! nálunk jelenik meg, ők gyártják, terjesztik és hirdetik is majd. Ez nektek annyiban jó hír, hogy aki még egyáltalán gondolkozik a lemezvásárláson, annak módjában áll majd zenével ellátott műanyagdarabokat vásárolni karácsonyra a szeretteinek. Azért persze van borító is: Istvánffy Zoli fotói és Jeli Andris grafikai-tipográfiai munkája vannak benne, meg persze az összes dalszöveg.

A megjelenés tervezett dátuma november 30, az előrendelés nagyon hamar indulhat. Többféle online megoldás is lesz a CD-k megvásárlására, és persze a korszerűek megvehetik majd a szokásos mp3-áruházakban is a soha el nem kopó fájlokat.

Az üzlet mellett azért essék pár szó a tartalomról is: elképesztően jó dalokat írtunk, de tényleg. Végül is hét év termése, ennyi idő alatt egy emberi lény vinnyogó kis möszből írni-olvasni tudó, jó és rossz szokásokkal bőven felszerelt, önálló lénnyé fejlődik.

Írtunk dalt a szerelemről, végre. Nem is egyet. Folytatódik az “Az a nő” sorozat, képzeletbeli főszereplőjét viszontláttam egy nemlétező óriásmeetingen, valamilyen frekvenciaszabályzási ügy alkalmából. Írtunk dalt arról, hogy milyen érzés régóta élni és milyen erre ráeszmélni. Írtunk dalt a lányainknak és írtunk a fiainknak is. Írtunk dalt az országról, a  világról és ezzel kapcsolatos véleményünkről is. Írtunk dalt az önmérgezésről, a szakításról, buta szokásainkról és az útkeresésről. Mindegyik dal nagyon más lett, mind egy-egy külön világ. Amikor először hallottuk egyben, egymás után őket, egészen elhűltünk: ennyire eklektikus izét hoztunk össze? Ki fogja ezt szeretni? Vannak-e egyáltalán olyan emberek, akik az összeset képesek meghallgatni, befogadni, megérteni-megérezni? Aztán persze eszünkbe jutott, hogy ez nem a mi problémánk, majd szépen elindulnak ezek a dalok, is bekopogtatnak emberek életébe, és emitt nyomot hagynak, amott meg nem. Nemsokára jön a kopogtatás nálatok is.

Szerintem ez a lemez áll a legközelebb az elsőhöz, több szempontból is. Amikor azt csináltuk, alig tudtunk valamit erről az egész lemezesdi-zenekarosdi ügyről, csak dalaink voltak és meg az elszánás, hogy akkor tessék, megmutatjuk őket. Mostanra sokkal többet tudunk, de úgy elrohadt a világ időközben, hogy ismét szinte csak dalaink vannak, meg az elszánás. Amikor belevágtunk ebbe a lemezbe, a felszerelésünk maradéka egy lakásban állt becsomagolva; volt pár gitárunk, egy nagyon öreg zongoránk meg egy égig érő lomhalmaz. Nem volt próbatermünk, nem volt dobunk; nem volt költségvetésünk és valójában tervünk sem. Csak dalaink voltak.

Aztán persze lett próbaterem, elkezdtük a lomhalmazból kiválogatni a használható tételeket, összeraktuk valamennyire a technikát és nekiláttunk végre a daloknak. Ahogy sok képen láttátok is, az egész lemezt “otthon” csináltuk, egy próbaterem-iroda-alkotókuckó jellegű hímfészekben, kölcsönkapott mikrofonokkal, a legtöbbször rögtönzött műszaki körülmények között, viszont nagyon vidáman. (Reméljük, ebből csak a vidámság hallatszik a lemezen.)

Úgyhogy nagyjából épp oly pucér seggel és folytonosan tanulva zajlott a munka, mint az első lemezen. Faltay Csaba nagyon-nagyon sokat segített: tanáccsal, eszközzel és főleg embertelen mennyiségű munkával állt mellénk, amiért örökre nagyon hálásak leszünk.

Szóval ott tartottam, hogy nagyon hamar találkozunk újra: megszólalunk a szobátokban, a fejetekben. Nagyon várom már.

Szar ügy

Hamar eljutottunk ez első ilyen vélemény-megmondogatós posztig, ám sem a műfaj, sem a jelenlegi helyzet nem idegen tőlünk. Az alábbiakat a magam, Hegyi György nevében írom, és nem tudom, hogy a zenekarban érintettek véleményét mennyire tükrözi.

 

Szóval tegnap este Borcsik Attila aka DJ Izil az MR2 Petőfi rádió munkatársaként egy derűs, több szereplős rádiófolyosói beszélgetés alkalmából azt mondta Andrisnak, hogy a kb. egy hónappal korábban elküldött új dalainkkal “az a baj, hogy mind a három szar, mutattam másoknak is, és mindenki azt mondja, hogy szar”.

 

Sok nézőpontból igyekszem ezt a dolgot pontosan érteni. Ami elsőre beugrik, hogy többen is mondták már több dalunkra, hogy szar, és köztük még olyanok is, akiknek adok a véleményére. Ettől még persze a dalaink szerintem egyáltalán nem szarok. Továbbá nem tudok olyan dalról a világon, ami pár ember szerint ne lenne szar. Így hát ez a helyzet nem a dalokról szól.

 

Amiről viszont igen: szerintem a friss magyar zenék bemutatására is koncentráló közszolgálati rádió munkatársa nem (sem) beszél így a neki épp friss magyar zenét mutató produkcióval. Se ismerttel, se ismeretlennel, senkivel. A problémát árnyalja, hogy a közpénzen kulturális missziót teljesítő rádió képviselője azért kap tőlünk fizetést, hogy a Hon zenei ízlését művelje és helyzetbe hozza a magyar produkciókat. Ehelyett — ahogy valaki a facebookon találóan megjegyezte az eset kapcsán — mintha újra lennének erdőspéterek, akik önálló ízlésük, világnézeti meggyőződésük vagy épp felülről jövő utasítások  alapján megmondják, hogy mi jó és mi szar. És ha valami szerintük szar, akkor azt ennyire kényelmes tahósággal is közölhetik, hiszen az övék  hatalmi pozíció, ahonnan így kell beszélni. Ezt mindnyájan ismerjük: ez a felülről is támogatott, ún. “félázsiai modell” (európaiul portásország), amely messze nem csak kommunkációs, de már-már világnézeti konstrukció.

 

Ezt a helyzetet nem szeretem, és határozottan javítani szeretnék rajta. Így hát kifejezetten a közjó előmozdítása érdekében álljon itt ajándékba egy mintabeszélgetés, amit a közszolgálati rádió zenei szerkesztő munkatársa szimpla szarozás helyett bármikor szabadon felhasználhat hasonló helyzetekben. A szöveg pontos megértéséhez képzeljük el, hogy a beszélgetés végeztével a felek milyen lelkiállapotban válnak el, a társalgás alapján vajon mit gondolnak egymásról, egyben hogyan folytatódik majd hosszú, közös történetük?

 

Zenekar: Szia, biztos emlékszel, küldtük azt a három új dalt a múltkor.
MR2 munkatárs: Igen, köszönöm, többször is meghallgattuk a kollégákkal.
Zenekar: No és hogy tetszik? Látsz rá esélyt, hogy adásba kerüljenek?
MR2 munkatárs: Megmondom őszintén, hogy ezeket nem fogjuk játszani. Szerintem nem ezek lesznek a lemez slágerei, bár abban is biztos vagyok, hogy egy csomó embernek tetszeni fognak. Ezek a dalok nem könnyűek és többet kell hallgatni, hogy megértse őket az ember. De mondtátok, hogy csináltok még dalokat folyamatosan, úgyhogy maradjunk kapcsolatban és küldjétek az újakat, ahogy elkészülnek, mert szerintem lesz közte olyan, amit szeretnénk majd játszani. Hány dal lesz a lemezen?
Zenekar: Úgy 10-12.
MR2 munkatárs: Nagyon jó, küldjétek, ahogy készül! Jó lenne, ha tudnánk helyet találni valamelyiknek.
Zenekar: Oké, jelentkezünk, köszi.

 

 

 

Emlékroham 2.

Aztán abbahagyjuk, de még ugyanabban a megfejtőgépben találtam ezt is:

 

Az emilrulez kifejezés eredetét az etimológusok általában az óangol “IFTCOYMMDA” kifejezésbõl eredeztetik, amely a Holystone-i Bruckmiller Katedrális alapító okiratában szereplõ, máig sem megfejtett betûszavak egyike, bizonyos értelmezések szerint az “I fuck the corner of your mouth my dear Alexander”, azaz “ba..om a szád szélét, Sanyikám”, más értelmezések szerint az ószilícionista “Inne furth Thammon comneris oa yomen motter derty amiga”, azaz “Thammon adjon hosszú életet az Amiga számítógép kifejesztõje anyjának” mondatokat rejti, vagy esetleg valami egészen mást.

Az “IFTCOYMMDA” kifejezés megfejtése kapcsán a tudósok többsége arra az álláspontra helyezkedik, hogy kifejezetten könnyû kenyér etimológusnak lenni az Egyesült Királyságban, amióta a tudományos vitákat nem az Akadémia erre szolgáló termében rendezett késpárbajjal, hanem pisztránghorgász-versennyel döntik el. Így született az emilrulez és az “IFTCOYMMDA” kifejezések összefüggésének kanonizálása is: 1912-ben Sir Archibald Lowe etimológus erre vonatkozó elméletét négy darab, átlagosan 3.11 font súlyú pisztráng kifogásával védte meg, megelõzve ezzel pályatársait, köztük egy H. G. Wells nevû fiatal fizikust, aki a versenyen botrányt okozott azzal, hogy satnya fogási eredménye ellenére a tettlegességig menõ erõszakossággal védte álláspontját, mely szerint az emilrulez kifejezés egy XXI. századi magyar popzenekar neve volna. Miközben erõs õrizet alatt elvezették, azt rikoltozta, hogy az általa épített idõgép segítségével bárkit elvisz a jövõbe és “bizonyítékként” egy fényes korongot mutogatott. Érdekességképpen megemlíthetjük, hogy e korongról írta elsõ nagy hatású tudománytörténeti dolgozatát az ismert Ladislaw G. Respick, aki – minden idõk legsikeresebb pisztránghorgásza lévén – késõbb tudományosan bizonyította, hogy Darwin tévedett, és az emberiség a Szíriuszról származik.

 

 

 

Emlékroham 1.

Túrom a web archive-os linket, hogy mi az, ami menthető annyi munkából még. Találok dolgokat, amiket az újszülötteknek (nem a régieknek is) érdemes felidézni. Volt egy Emil.RuleZ! névmegfejtő-gép, flashben hegggesztettük, gombnyomásra adta a hüléybbnél hülyébb magyarázatokat a zenekar nevére. Ezeket a barátaink és mi írtuk, íme az egyik:

Prof. Drangfelder Ödön, a pszeudokapilláris nyomás nagy kutatója éppen laborjában végezte napi munkáját, midon a Klementné által még délben asztalára tett uborkasaláta a hipermangános badellába borult. Drangfelder – ki a heurisztikus kutatási módszer nagy híve volt – hirtelen ötlettõl vezérelve utána dobta a csülköt is s némi ipari kénet, melybõl mindig hordott zsebjében egy spatulányit. Az így létrejött gyors lebomlású vegyületbõl egy kicsinyt pipettájával a Mengyelejev táblázatra helyezett. Az anyag szétfolyása által lefedett betûkbol véletlenszerûségi sorrendet állítva, a vegyületnek az Emil.Rulez! nevet adta. A csülök és a hipermangán oxigén hatására bekövetkezett szivacsos detonációja gondoskodott arról, hogy e vegyület legyen az utolsó, melyet Prof. Drangfelder Ödön még életében felfedezett. (Halála utáni munkássága a vallástörténet témakörébe tartozik.)

Megfejtõ: Winkler

És akkor tényleg indulás

És akkor most tényleg éles már az oldal, elkezdjük felépíteni a dolgot. Egyszerű blog, új dalok tőlünk, ékes megmondások tőletek, lemezrendelés, miegyéb.

 

Múltkorában, a Lángoló Gitárok blogon valaki beszólt a kommentekben, hogy kezdő bloggerek volnánk, hisz azt sem tudjuk, hogy vannak trollok. Nagyon viccesnek találtuk a dolgot, fel is vetődött a Régi Szép Idők című topik, a kézzel szerkesztett index.html napi ftp-zése az extra.hu/emilrulez könyvtárba, és bizony akkoriban még nem voltak trollok, legalábbis nálunk nem. Igaz, akkor még nem volt wordpress, még wiw sem volt, nemhogy iwiw és a Facebook-alapítók is a csattogó szárnyú falepkével tötyörögtek.

 

Aztán a doménliberót követő csudálatos őrjöngésben megvolt már mindenkinek minden: megjelent a Flash, beep szerzett valami hekkelt litván blogmotort, ami többé-kevésbé működött is, beröffent a Vendégkönyv: hálózati jazzbitang zenekar lettünk annak minden örömével együtt. Később már ez sem számított annyira, változtak az emberek körülöttünk, változott minden, aztán egy komolyabb szerverleállás végképp elsodorta az emilrulez.hu-t, minden bejegyzéssel, képpel, hozzászólással együtt. Maradt a puszta digitális üresség, ahonnan elindult az egész. (Mégcsak nem is porból lett és porrá lett, hanem…)

Feltöltjük veletek most újra ezt az üres edényt, de a régvolt dolgok újraélesztésére ne számítsatok. Több is aranykora volt már a zenekarnak, és most újabb jön. Aki nem vett részt a régebbiekben, az is élvezni fogja. Aki itt volt, most újra hazatalálhat.

Update: közben jött egy hozzászólás a FB-n is, ezzel:

http://web.archive.org/web/20061128025632/http://www.emilrulez.hu/index.html

Itt aztán van mit túrni, jó mulatást!

Na, gyerünk!

Itt vagyunk tehát újólag; nagyon sok szünet után ismét lehet bennünket szeretni vagy utálni — bár ez utóbbi felesleges pocsékolása az időnek és az erőnek. Lehet kommentelni itt és a Facebookon is, így Közönséggé olvadva ismét egymásra találhat az alanyi költő, a fodrásztanonc és a zöldséges.

Örülnénk, ha ti is minél nagyobb hírverést csinálnátok, hogy a dalok ismét utat találjanak azokhoz, akik képesek élvezni és megérteni azokat. Nem lettünk könnyebbek mi sem, és hát a dalaink is velünk (belőlünk) tartanak. Úgyhogy tessék lájkolni, megosztani és velünk örülni, hogy van minek. Előre is köszönjük!

Ugyanitt hamarosan meghallgathatóak lesznek az új dalok is, ahogy elkészülünk velük, egyben előrendelhető is lesz az új lemez. Nem fogunk mázsaszám műanyagot termelni: CD-je biztosan csak annak lesz, aki külön kéri, a többiek csak a szerencséjükben bízhatnak. (Itt vetném közbe, hogy mivel véletlenek nincsenek, ezért a szerencse sem létezik, de persze bízni ettől még lehet benne, ahogy biztosan Yodához is imádkoznak páran.)

Többet a helyzetről és a zenekarról az Emil.RuleZ? menüpontban olvashatni.